• darabokban.info@gmail.com

Bezárva önmagammal- avagy a pánikroham

A meditálás jó. A tudatos jelenlét is jó. A pánik roham pedig ijesztő. Tudatosan pánikolni meg már közel van az őrülethez.
Így jutottam el könnyedén a tudatosság megélésétől odáig, hogy a fél éve várt zen buddhista templom meditációs időpontját önmagamtól mondom le.


Egyik nap még felhőtlenül élem az életem. Semmi gond nem érhet. Tisztában vagyok önmagammal, a körülöttem lévő világgal, emberekkel. Hallom és felfogom-jobb esetben reagálok- a dolgokra amit mondanak nekem.
Aztán egy este, mikor egyedül vagyok, belém hasít egy éles, villámszerű gondolat, és a következő 20 percben megismerem a Poklot.
De nem azt a fajtát, amire azt mondod egy kv mellett, hogy „huh, hallod, ez a vizsga pokoli nehéz volt”
Ennek ahhoz semmi köze.

A pokol maga


Azon a poklon, amikor minden érzékszervem összezavarodik, elkezdek remegni, izzadni, de mind eközben a hideg is ráz. A gombóc ott a torkomban.Mintha addig nem is akarna ereszteni, amíg meg nem fulladok.
A gyomrom remeg, mintha a torkomban lévő gombóc után akarna menni. Az egész gyomrom.
Minden lefagy körülöttem és bennem is. Megszűnik létezni a világ. Egyedül én maradok benne.
Távolról hallok hangokat. De nagyon-nagyon messziről. Hallom, hogy szólnak, talán kérdeznek valamit. De nem tudom kivenni. Nem tisztul. A szívem közben egyre gyorsabban ver, már a hátam is belefájdul.
Mikor lesz már ennek vége? Olyan, mintha örökké akarna tartani.
Mennyi ideje tarthat már? Olyan, mintha napok óta itt állnék megkövülve.
A levegőt csak kapkodom, mert a gombóc kegyetlen. Nem enged a szorításból.
Végérvényesen kihúzták alólam a talajt.

Mikor úgy érzem, ennek már nem lesz vége, és próbálok a jelenben maradni, a levegő vételem tudatosan lelassítani, csak a légzésre figyelni- és nem a gyomromra, ami kúszik felfelé a légcsövemen egész a torkomig- na akkor kezd el minden kicsit megnyugodni. Szép lassan lejjebb lassul a szívverésem, rendeződni látszik a pulzusom.
A gyomrom is megtalálja a helyét, és a remegés is alább hagy.
Mikor a gombóc kicsit kisebbé válik, a messziről jövő hang egyszer csak közvetlen mellőlem szólal meg: „Hallod, azt kérdeztem, hozzak e egy pohár vizet! Vagy mit csináljak? Mentőt hívjak?”

És ami akkor öröknek tűnt, most veszem észre, az egész mindössze húsz perc volt. Húsz perc lent a pokolban.


De mi hozott vissza? Ami oda küldött: a tudatos jelen.

Ami viszont a legrosszabb, hogy tudom, nem ért véget. Újra, és újra eljön értem.
Erre pedig nem más emlékeztet minden percben, mint a mindig mozgó, soha meg nem nyugvó gyomrom remegése.

Erre van egy elméletem, amit talán a férjem szavaival tudnék elmagyarázni mindazoknak, akik átéltek már hasonlót meditációs gyakorlat után, alatt, vagy közben.

sötétség-darabokban.hu

Amikor elkezdünk meditálni, gyakorlatilag az agyunkat lecsendesítjük. Először még csak a felszínen nézegetünk, találkozunk a mindennapi problémákkal, összefuthatunk a napi aggódásainkkal.
Majd tovább folytatjuk a gyakorlatot, és egy újabb szinttel beljebb jutunk. Itt már lehetnek elásott kincsek, fóbiák, kísértetek, csontvázak.
Ahogy megyek lejjebb, ott már összefuthatok zárt ajtókkal, előttük őrökkel. Az őrök az én parancsomra álltak oda. Senki nem mehet be, senki nem jöhet ki.
Én is már elfeledtem mi van az ajtó mögött. De ugye, az ember kíváncsi természet, így fogom, elküldöm az őröket.
Na de ami az ajtó mögött van, az is megneszeli, hogy már ki lehet jönni. És nem finoman nyitja ki, hanem izomból kirúgja az ajtót, elárasztva vele az egész elmém.
Minden titkom és bűnöm a felszínre kerül, és nem hagy nyugodni. Sem éjjel, sem nappal.
Hű társammá válik. Harcolok ellene, és küldeném vissza az őröket, de azok már messze járnak. Nem jönnek vissza többé. Ketten maradunk: a sötét érzés és én.
Küzdök, harcolok ellene, de Ő az erősebb.
Így hát megadom neki magam. Vigyen mindent, amit akar, csak hagyjon békén.
Ez az egyetlen módszer, amivel örökre száműzhetem. A megadás. Megteszem, amit követel tőlem.
Csak így lehetek újra szabad.

Meditálj, de tudatosan

Tehát, ha engem kérdezel, igen, hasznos a meditáció. Viszont nem mindegy, milyen fajta gyakorlatot csinálsz. Én a Zen meditációt csináltam, ahol az igazi önmagunkat keressük. Ennek a gyakorlatnak éppen ez a lényege, hogy felhozzuk a leülepedett iszapot, hogy dolgozzunk vele, hogy eltudjuk engedni. Szembenézünk a karmánkkal, ami hidd el, nem kímél. Erőteljesen csap képen napi háromszor akár.
De vannak relaxációs és önfejlesztő meditációk is, amik teljesen más végeredményt hoznak.
Ha megszeretnéd találni az igazi önvalód, és a Zen meditációt és gyakorlat sorozatot választod, indulj el az úton, és vállald a karmád. Vállald a következményeket. De ha nem, inkább rá se lépj az útra.

Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzésem. 
Ha tetszett, kérlek egy megosztással segíts eljuttatni másokhoz is.
Keress bátran Facebook vagy Instragram oldalamon, illetve videókat találsz YouTube csatornámon.

Kriszti

Hozzászólás

%d bloggers like this: