Tudatos Élet
Bevallom: tele vagyok előítélettel

Bevallom: tele vagyok előítélettel

Nem könnyű most megírni ezt a bejegyzést. De meg kell, hogy lássa az is, aki hasonló helyzetben van, hogy kellő akaraterővel és elszántsággal, bármire képesek vagyunk.

Szerintem amúgy minden emberben meglelhető, de nagyon sokan tagadják. A legtöbben maguk előtt is.
Mert nem illik, mert nem ezt tanultuk, mert nem ezt tanították. Meg a média, a tv, még a kedvenc celebünk is azt tanácsolja, meg se forduljon a fejünkben.
Pedig az első lépés a beismeréssel kezdődik: mindannyian előítéletesek vagyunk.


Ez most normális?

De mielőtt az előítéletre térnénk, egy fontos kérdést tisztáznunk kell.

Mi az, hogy normális?

Hol vannak a normalitás határai?

Én úgy gondolom, a mai világban egyre jobban tágítjuk a keretet.

Vegyük például a melegeket. Nekik teljesen normális az Ő életvitelük. De ha megkérdezünk egy idős embert, neki már sok.

Dédszüleim korában, ha a nők bokája kilátszott, mindenki megbotránkozott. Ezzel szemben a fiatalkorom nyarai tele voltak tűzdelve olyan kérdésekkel, hogy: rövidebb nadrágod/szoknyád nincs a negyven fok melegben?

Egy hívőnek a keret a Biblia. Ahhoz tartva magát és normalitását éli le az életét. Ezzel szemben egy ateistának meg olyan mindegy, mit tanított Jézus.

Szóval a normális, mint olyan, nem is létezik. Vannak nézőpontok, meg érvek, de a normális nem létezik.
Mindig lesz egy ember, akinek ez vagy az még belefér.

Nézőpontok, vélemények, magunkkal hozott sebek, történetek, csomagok, tapasztalatok, a belénk nevelt majd rögzült dolgok. Talán ezek azok, amik megalkotják bennünk a keretet, amit aztán normálisnak nevezünk.
És mi van a kereten kívül?

Na ott kezdődik az előítélet.

Ha nincs normalitás, nincs előítélet sem?

Szóval, vegyünk egy bölcsődés korú gyermeket. Neki mindegy, hogy körülötte milyen emberek vannak, (mármint vallástól, bőrszíntől mérettől függően mindegy neki) a lényeg, hogy az élethez szükséges alap dolgokat biztosítsák, hogy életben tudjon maradni.
Neki még nincs különbség a fekete és fehér között.
De ahogy nől, nagyba befolyásolja majd a környezetének a hozzáállása.
Az meg megint más kérdés, hogy amikor talpra áll és a maga ura lesz, mit tapasztal és a belé nevelt és rögzült eszmék mennyiben fognak megdőlni.

A családom például a heteró fehér emberekre mondta, hogy igen, ez normális. Persze, ahogy vittem udvarlókat bemutatni, már nőttek a kritériumok, amiknek már egyre nehezebb volt megfelelni.
Öt pasiból talán ha kettőre mondták, hogy rendben van. És mit ad Isten, pont azzal a kettővel nem működtek a dolgok hosszú távon.

Így talán nem csoda, hogy öt percen keresztül bámultam a villamoson azt a fekete srácot, aki alig pár lépésre állt tőlem, és szerintem alig várta már, hogy leszállhasson.

Tehát magammal hoztam egy csomagot, amit otthon aggattak rám, meglehet azért, hogy megóvjanak.
De a belső hang után mentem és egyre több esetben borultak meg ezek a berögzült dolgok.
Kijöttem Angliába és minduntalan olyan dolgok jöttek szembe, amit otthon, a családi fészekben még megemlíteni sem volt szabad. Nem hogy még ezekkel az emberekkel leállni beszélgetni, vagy Uram bocsá, barátkozni?

Erdélyiekkel barátkozom? Fekete család házánál takarítottam hónapokon keresztül? Szóba állok romákkal?

De mégis, maradt egy bizonyos keret és vele együtt előítélet is.

Bennem is van előítélet

Lehet ezen változtatni?

Az életmód váltásom szerves része a gondolataim néhány ponton való megváltoztatása.
Bár elfogadóbb vagyok, mint a családom, ahol felnőttem, mégis sok esetben veszem észre, hogy különbséget fogalmazok meg magamban normális és nem normális között. Ezzel a baj csak annyi, hogy amint megfogalmazódik bennem a vélemény, azonnal ítéletté alakul és ezzel eggyé is váltam vele. Ezt próbálom leküzdeni.
És most nem csak arra gondolok, hogy egy negyvenes éveiben járó anyuka zöldre festettel hajjal várja a gyerkőcöt a suli kapujában, én meg halkan felsóhajtok: Én kicsi pónim.

Sokkal inkább az olyan dolgokon kell változtatnom, hogy ha valamelyik közeli barátom olyat tesz, ami szerintem élben ellene megy a normálisnak, ne szóljak rá, hogy „Te hülye vagy? Mit csinálsz?

Hanem egyszerűen tiszteletben tartani a döntését, és hagyni, hogy Ő maga jöjjön rá a dolgokra.
Mert ki tudja, lehet az Ő esetében még jól is elsülhetnek.
Vagy ha két kolléga össze kap, nem kell pártolni semelyik oldalra. Egyszerűen csak kimaradni belőle és semlegesíteni magunkban.
Ha pedig nekünk van bajunk valakivel, személyesen letisztázni és nem fújni rá hetekig. A haraggal úgyis csak magunknak ártunk. A legerősebb méreg amivel megmérgezhetjük magunkat.

Nem egyszerű levetni a ruhát amit gyermekként ránk öltöttek. Mi a helyes és mi helytelen? Mi a normális? Ki a normális? Igaz vagy csupán egy vélemény?
Felnőttünk, és ezt már magunk kell, hogy eldöntsük.

Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzésem. 
Ha tetszett, kérlek egy megosztással segíts eljuttatni másokhoz is.
Keress bátran Facebook vagy Instragram oldalamon is.
Kriszti

Hozzászólás

%d bloggers like this: