• darabokban.info@gmail.com

Az elvárások világában élünk. Ezen nincs mit szépíteni. Ha férfi vagy, azért, ha nő vagy, akkor meg még jobban.

Nem arra születtem, hogy hivatásból éljek, így nem vagyok elkötelezve gyakorlatilag semmilyen munkahelynek. Akár úgy is fogalmazhatnék: azt csinálok, amit akarok.

Én mégis egy egészen férfias munkahelyet választottam. Nő létemre.


Nőként férfiak között

Múltkor néztem a Ninja Warriort a tv-ben, mert fiam lelkesedése teljesen magával ragadott.
Aztán rövid időn belül feltűnt, hogy csak néhány női játékos van versenyben. Elgondolkoztam, ez miért lehet így.

Mire véget ért az aznapi verseny, rájöttem, hogy bár nincs kimondva, ezek a pályák inkább készültek férfiaknak, mint nőknek. Talán ezért is történhetett meg az, hogy női játékos már egyáltalán nem is volt a döntőben.
Így is minden elismerésem minden női játékosnak, aki valaha is megpróbálta ezt a játékot, hiszen az elvárás hatalmas volt.

Ahogy napi szinten férfiak között dolgozni is. Nincs engedmény vagy könnyítés. Ezt választottad, hát old meg. Ha nem megy, menj haza és manikürködj.

Ha erre a munkára hajtottad a fejed, akkor pedig felelj meg a férfi főnöködnek, a férfi kollégáknak, a férfi mindenkinek.

Két év után ha esetleg betéved egy nő közénk, szinte biztosra tudom, mennyi ideig fog maradni. Valahogy rá van írva az emberek arcára, stílusára, mennyi az az elvárás, amit még elbírnak.

Az elvárások fontossága

Egy bizonyos fokig-amíg még egészséges-szükségesek.
A mihez tartás végett.
Ha nem lennének, jó eséllyel mindenki azt tehetné, amit akar.

Nem megyek be hatra dolgozni, csak tízre. Nem végzem el a munkám csak félig. Mert nekem senki ne mondja meg. Amúgy anyu, apu, férj, gyerek is hagyjon élni, ahogy nekem jó.

Elég kautikus világ alakulna ebből.

Viszont a túlzott elvárások-akár már gyermekkorban is-hasonló katasztrófát képesek létrehozni.

Csak az annyira nem látszódik, mert a szorongást szereti mindenki magában tartani és nem a világ felé mutatni.
Ha sokat várunk el a gyerekünktől, később szorongó felnőtté fog válni. Mert a hang, ami hajtja, ami nem hagyja megpihenni, ami mindig csak követelni tud tőle, ott lesz a fülébe. Aztán megállás nélkül fog magyarázni neki.
Pedig mi csak jót akartunk a gyereknek. Hogy tanulja meg.
Csak meglehet, ezt annyira akartuk, hogy túlságosan is belé ivódott.
Végül már ott is elvárást fog látni, ahol valójában nincs.

Mi a baj a túlzott elvárásokkal?

Csupán annyi, hogy visszahúznak. Leginkább a magunkkal szemben felállítottak. Folyamatosan zakatol a hang bennünk, hogy „látod, erre se vagy képes.”
Ebből pedig az következik, hogy segítséget sem kérünk. Őrlődünk magunkban, miközben észre sem vesszük, hogy mások is elvéreznek már azon a szinten, ahova jutottunk. Vagy el se jutnak idáig.
És ahelyett hogy hátbaveregetnénk magunkat az eddigi teljesítményeinkért, inkább a hangra figyelünk a fejünkben, ami folyton ostoroz.

Kérj segítséget!

Ha valahol megakadsz az életben, attól még nem vagy vesztes. Ha valamilyen elvárásnak képtelen vagy megfelelni, az nem azt jeleni, hogy gyengébb vagy bárkinél. Vagy, hogy egyáltalán gyenge lennél.
Állj meg ilyenkor, és nézz vissza, már meddig eljutottál, már mennyit megtettél. Ez muszáj, hogy erőt adjon.
De ha így sem megy, ne félj segítséget kérni. Attól még nem tűnsz gyengének, és hidd el, nem vesztettél.

Az Eredeti Fény Zen Templom egyik apátja, Chong An Sunim, egyik Dharma beszédjében elmeséli nekünk, Ő hogyan küzdött az elvárásokkal és mire jött rá, miközben ott ült a legnagyobb káosz közepén.

Nagyon tanulságos történet, és remélem, tudsz Te is magaddal vinni belőle valamit, ami segít kicsit elhalkítani az elvárás hangját a fejedben.

Sunim teljes Dharma beszéde ITT takinthető meg.

Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzésem. 
Ha tetszett, kérlek egy megosztással segíts eljuttatni másokhoz is.
Keress bátran Facebook vagy Instragram oldalamon, illetve további testelemzés videókat találsz YouTube csatornámon.

Kriszti

Hozzászólás

%d bloggers like this: